Andalúz

Nevét Dél-Spanyolország déli tájegységéről, Andalúziáról kapta. Egyesek szerint a spanyolországi andalúz lovak is arab eredetűek, ez az elképzelés azonban tévesnek bizonyult. Az Ibériai-félszigeten talált, Kr.e. 4000 körül készült barlangrajzok tanúsága szerint már ebben az időben is lovagolták az itt élő lovakat, s valószínűleg ez volt az egyik olyan terület, ahol a lovak túlélhették az utolsó jégkorszakot. Ezek voltak a mai andalúz lovak ősei. Vannak, akik úgy vélik, hogy a sorraia póni leszármazottja; ezt a fajtát Portugália hegyei között ma is megtaláljuk. A melegvérű andalúz, úgy vélik, már Julius Caesar korában is nagy becsben állt, és ügyeltek rá, hogy tenyésztése során a tiszta vérvonalat megőrizzék. A világ számos uralkodóját lenyűgözte ez a nemes szépségű, bátor, intelligens ló: Caligula római császárról, Oroszlánszívű Richárdról, Nagy Frigyesről és Napóleonról tudjuk ezt. A középkorban is folyt a tenyésztése, ekkor a némasági fogadalmukról ismert karthauzi szerzetesrend tagjai foglalkoztak ezzel. Párhuzamosan több ménesük is létezett, de számukat megtizedelte az 1832-ben dúló járvány, amelyet alig néhány állat élt túl.Ennek a lónak kedves, jó természete van. Könnyen idomítható, szeret tanulni és nagy a munkakedve. Hosszú, dús sörénye van, nagy, értelmet sugárzó szeme és viszonylag kis füle. Általában díjlóként, ugrólóként és cirkuszi lóként használják. Ügetése akciós: térdét magasra emeli, vágtája nyugodt és lapos. Hivatalos elnevezése „tisztavérű spanyol fajta” (spanyolul: pura raza española), hogy ne lehessen összetéveszteni az Andalúzia területén élő többi, nem tiszta tenyésztésű lóval, amelyet pontatlanul és összefoglalóan ugyancsak andalúznak hívnak.